Az 1872-ben átadott Honvédmenház feladata az 1848-49-es szabadságharcban részt vett, rokkant és rászoruló honvédek ellátása és ápolása volt.
“Az 1848/49-iki rokkant honvédeknek hálás elismerésül a nemzet egyesei.”
A Honvédmenház alapítása
1869. augusztus 21-én Pesten tartott országos honvédgyűlésen Vidats János, az Országos Honvédegylet második alelnöke azzal a javaslattal állt elő, hogy hozzanak létre a rokkant és rászoruló honvédek számára egy honvédmenházat.
Az országos összefogás és adakozás segítségével 1871 október 1-jén sikerült letenni az épület alapkövét a ferencvárosi Soroksári út 62. szám alatt (napjainkban Soroksári út 114.). A Honvédmenház ünnepélyes átadására a pákozdi csata 24. évfordulóján került sor 1872. szeptember 29-én. Az első 48-as honvéd veteránt Zólyomi Mihályt 1873. március 16-án vették fel az intézménybe.
Az épület eredetileg 80 honvéd befogadására volt alkalmas, nem véletlenül számított óriási kegynek ha egy veteránt felvettek a lakók közé. A lakók egyenruhát viseltek, térítésmentes ellátást kaptak és némi napidíjban is részesültek. Az idős honvédek „kaszárnyai” viszonyokhoz hasonló napirend szerint éltek, az ébresztő és a takarodó közti idejüket ügyeletes tiszt felügyelte. Az intézményből való eltávozást és szabadságolást a Menház parancsnoka engedélyezte.
A menház működése
Az alapítói határozat szerint a Menházban a vak, a végtagjaikat vesztett, a teljesen legyengült és az idős honvédtisztek kaphattak élethosszig tartó elhelyezést és teljes ellátást. Az 1880-as évek elejétől azonban már közkatonákat is felvettek az intézménybe.
A menházi helyek az állami kezelés bevételt követően nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a tisztek és altisztek, valamint a közkatonák között. A rokkantság sem volt már kizárólagos feltétel, mert az életkorukból adódóan keresőképtelen, vagyontalan honvédek is felvételt nyerhettek, bár a rokkant vitézek mindvégig előnyt élveztek. A Menházat felügyelő bizottság döntött arról, hogy ki kerülhet az intézménybe. A bizottság elnökét és jegyzőjét, valamint négy tagját a Honvédelmi Minisztérium nevezte ki, további négy tagját pedig a honvéd egyletek központi választmánya jelölte. A bizottság a jelentkezőket rangsorolta, és egy-egy hely megüresedése esetén, a soron következő kérelmezőnek engedélyezte a beköltözést.
A helyhatóságok a vagyontalanság és keresetképtelenség igazolásával, valamint a kérelmek továbbításával és a kérelmezők kiértesítésével segítették a Menház zavartalan működését. A sajtóban megjelenő cikkek, amelyek a Menház életét idillikus színben festették le, vonzóvá tették az intézményt az idősödő honvédek körében. Azonban az intézménybe jelentkezés valódi oka a nagyfokú rászorultság és a vagyontalanság volt. A Menház korabeli népszerűségére jó példa, hogy a rendkívüli bátorságáról és hősiességéről országszerte ismert Lebstück Mária volt honvéd főhadnagy 1882-ben kérvényezte, hogy „a menházban a fehérneműk kezelése rá bízassék…”
Élet a Menházban
A Menházban a törzstiszteknek külön szobájuk volt, a tisztek kettesével, az altisztek és a legénységi állományúak négyesével laktak. A szobák megfelelő bútorzattal és ágyneművel voltak felszerelve. A menházban rend és tisztaság uralkodott, a bent lakok szigorú katonai fegyelemben élték idős éveiket. A közhonvédek négyen laktak egy szobában. A szoba parancsnoka volt a „szobaatya”, aki felelt a rendért és a tisztaságért. A szobaparncsnok köteles volt megvizsgálni a társak ruházatát, ágyait és az egészségét. Egy ilyen négyfős szóba egy katonai szakasz-szobának minősült.
A Honvédmenháznak 15 parancsnoka volt: Vidats János százados, Br. Baldácsy Antal ezredes, Tassy László őrnagy, Szatmáry Mihály őrnagy, Krivácsy József ezredes, Feleky Miklós százados, Majoros István százados, Mándy Ignác ezredes, Maróthy János százados, Kőkényessy Szaniszló ezredes, Bogdánffy Antal alezredes (ideiglenesen) Cserey Ignác ezredes, Szent-Imrey Kálmán százados, Krúdy Gyula százados, az író nagyapja és Bydeskuthy Sándor ezredes.
A soroksári úti Honvéd Menház története (Ferencvárosi séták) – 9.Tv
A Honvédmenház története
1872-1928 között több, mint 1100 fő 48-as honvédnak szolgáltatott otthont az intézmény. Az I. világháború során a megcsappant létszám miatt, már alkalmas volt az épület a háború rokkantjait is befogadni. 1924-ben hivatalosan is Rokkantházzá nevezték át az épületet azzal a kikötéssel, hogy a mindenkori 48-as veteránok mindig előnyt élveznek a helyek feltöltésénél.
Az utolsó 48-as lakó, Lebó István 1928-ban hunyt el. Az épület II. világháborúban az 1944. áprillis 3-ai bombázás során súlyosan megrongálodott. A háborút követő évek során az objektumot lebontották és helyére gyárakat telepítettek.
Az 1848-1849-es szabadságharc egykori mementója a feledés homályába merült. Az egykori épület emlékét az eredeti helyén utcanév őrzi, de sajnos egyelőre az utcanévtáblák nem kerültek kihelyezésre.
Az emlékező weboldalunk célja, hogy a Honvédmenház alapításának 150. évfordulója alkalmából méltóképpen megemlékezünk a veterán gondozásban fontos szerepet játszó intézményről.
“Ha öreg-honvéddel találkozol bárhol, emeld meg fiacskám szépen a kalapod!” (Gárdonyi Géza: Az öreghonvéd)
