A Honvédmenház a kert közepén állt, bejárata a Duna felé nézett. A homlokzatán, Az épület homlokzatán állt az objektum híres jelmondata: „Az 1848/49-iki rokkant honvédeknek hálás elismerésül a nemzet egyesei”.
A Menházban a törzstiszteknek külön szobájuk volt, a tisztek kettesével, az altisztek és a legénységi állományúak négyesével laktak. A szobák megfelelő bútorzattal és ágyneművel voltak felszerelve. A menházban rend és tisztaság uralkodott, a bent lakok szigorú katonai fegyelemben élték idős éveiket. A közhonvédek 4-en laktak egy szobában, a szoba parancsnoka volt a „szobaatya”, aki felelt a rendért és a tisztaságért, köteles volt megvizsgálni a társak ruházatát, ágyait és az egészségét. Egy ilyen 4 fős szóba egy katonai szakasz-szobának minősült.
Az agg honvédek fehérneműit, téli és nyári ruházatát, továbbá a lábbeliket is a Menház biztosította. A ruházat tisztítására külön vízvezetékre kötött „mosóház” állt a lakók rendelkezésére, ami eléggé ritka volt a korabeli Budapesten. Később a ruházat mosatását is a Menház intézte. A tiszti szobák az emeleten voltak, az altisztek és a közkatonák a földszinten laktak, az ebédlőt és a kiszolgáló helyiségeket pedig az alagsorban alakították ki. A lakók élelmezését kezdetben önellátó rendszerben oldották meg.
A telken, amelyen az épület állt, egyedholdas veteményeskertet alakítottak ki és sertéseket tartottak. Az államosítást követően a sertéseket eladták, a veteményeskertet pedig bérbeadták. A bérlő vállalta, hogy a terményeket piaci áron – elsősorban – a Menháznak adja el, és kötelessége volt az épület előtt húzódó díszkert ápolása is. A húst ettől kezdve a vágóhídról, a péksüteményeket pedig a közeli péküzemből rendelték. Nem volt külön tiszti konyha, a francia „égalité” szellemében, mindannyian ugyanazt ették. A Menházban elhelyezett volt honvédekről a szakácsból, a konyhaszemélyzetből, a mosónőből és a háziszolgából álló személyzet gondoskodott.
Az étkezések – és az unalmas hétköznapok – egyhangúságát azonban ellensúlyozta, hogy a Menház lakói szinte állandó díszvendégei voltak a ferencvárosi, józsefvárosi lakodalmaknak, keresztelőknek és disznótoroknak. A Menház idős lakói a jeles nemzeti ünnepeken mindig részt vettek, és Krúdy szavaival élve, “a főváros szerető érdeklődése közepette vették magukra
piros zsinóros kávébarna atillájukat, és nyomták fejükbe kék katonasapkájukat”. A körvadászatok pedig résztvevői jókívánságaik mellé vadhúst is csomagoltak, a vidéki birtokosok pedig időnként bort küldtek az agg vitézeknek.
Az agg honvédek szabadidejükben a kényelmes padokon sütkérezve, hosszú szárú pipából pöfékelve – magukba merülve, vagy egymással beszélgetve – naphosszat üldögéltek a Menház kertjében vagy az árnyas lugas alatt. A dohányzás iránti szenvedélyüket ismerve „lelkes honleányok” egész éven át kartondobozokba gyűjtötték a férfiemberek által elnyomott szivarvégeket, amelyeket aztán húsvét és karácsony előtt megbecsülésük jeleként elküldtek a Menházba. Az értékes dohányból így került a pipákba „füstölnivaló”. Ennek az adománynak különösen a közvitézek örültek, mivel szerény napi „zsoldjukból” ezt nem engedhették meg maguknak.
A lombos fák alatt elhelyezett padokon ezek a névtelen félistenek gyakran felidézték a régi dicsőséges időket, mikor még az ifjonti hévvel a haza oltárán áldozták vérüket és testi épségüket. Gyakran idézték fel egykori elöljáróik, parancsnokaik emlékét, számtalanszor vívták újra megannyi 1848-1849-es ütközeteiket, csatáikat, emlékeztek egy-egy elesett vagy az óta már elhunyt bajtársról. Ezeken a padokon egymás között megidézték a közös múltat és büszkén mesélték egymásnak történeteiket.
A nyughatatlanabb természetű veteránok – míg erejük engedte – a környékbeli borozókban italoztak és hőstetteikkel traktálták a cimborákat. Olykor összeszólalkoztak a civil lakosokkal és az is előfordult, hogy rendőrt kellett hívni a felek szétválasztására. Ezért nem meglepő, hogy a Menházat felügyelő bizottság – a felvételi kérelmek mellett – sokszor foglalkozott a lakók által elkövetett kihágásokkal is, amelyek közül a leggyakoribb az ittasság és a „gorombaság” volt. Az intézmény szabályzata ekként rendelkezett a gorombaságról: „lovagias kötelessége minden honvédnek, hogy bajtársának családtagjait tiszteletben tartsa és sem azokat, sem pedig a főzés vagy mosás miatt a menházban alkalmazottakat ne sértegesse.” Az esetek többségében szobafogsággal (!) büntették a szabályok megsértőit, de súlyosabb vétség esetén kizárásra is sor került.
(Forrás: Mihók Sándor ny. alezredes: A PESTI HONVÉD MENHÁZ TÖRTÉNETE DOI: 10.35926/HSZ.2020.2.13)
„A kik ötven évvel ezelőtt még hatalmasan zúgtak ellenállhatatlan szurony-roham közben, hogy <éljen a haza> azok most halkan szinte sóhajtásszerűén beszélnek s bár szemeikben még fiatalos tűz csillog, jól tudják, hogy a legnagyobb csatatérről, az életből is nem sokára el kell vonulniuk.” (Vasárnapi Újság 1899. 22. szám)